|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Para István 2000. április 27.Megjelent Láposi Dia Morr Manó meséi /Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000/ című kötete. A tizenegy mesét tartalmazó könyvet Para István illusztrálta. /Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 27./2004. január 23.Para István grafikus, szobrász, kisplasztikáiból Csíkszeredában is rendeztek kiállítást, mégis elsősorban karikaturistaként ismerik őt. Kedvenc témái is a kisemberek, a családi élet, az úton-útfélen felmerülő panaszok – anyósról, feleségről, gyerekről. /Oláh-Gál Elvira: Kedvünk is olyan, mint ruhánk: egyre sötétebb. Beszélgetés Para István karikaturistával. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 23./2017. augusztus 28.Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is. Lázok János 1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017. 2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait. 3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája. 4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: https://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
